Miért van az, hogy az ember tudja, hogy egy bizonyos helyzetben hogyan kéne éreznie, de mégsem érez semmit?
Legalábbis én így vagyok vele. Semmit sem érzek az égvilágon. Mármint... azzal kapcsolatban, amivel kéne.
Tegnap még úgy volt, hogy ma délelőtt jövök haza vonattal, mint általában. De ma reggel meg arra ébredtem, hogy apa bejön a tesómmal közös szobánkba, és közli a nővéremmel, hogy meghalt a nagypapánk. Sajnos nem ért váratlanul a dolog, így már meg is volt beszélve, hogy én maradok Pesten, holnap délután pedig megyünk föl mindannyian Erdélybe a nagyszüleimhez a temetésre meg az egyéb dolgokra.
Ez mellékesen még azt is jelenti, hogy lemaradok a holnapi évnyitóról, és az első két napról a gimiben.
Ha valaki most olvassa ezt, azt gondolhatja, szörnyen érzem/éreztem magam. De tudjátok mit? Nem éreztem semmit. Most sem érzek.
Helyesbítek; éreztem. Ideges lettem, rohadtul ideges, a suli miatt. Az igazat megvallva nem volt az a hű de szoros kapcsolatunk az apai nagyapámmal, így valahogy nem érintett olyan mélyen a dolog. Tudom, normál ember (legalábbis a többség) még akkor is könnyekre fakadna, ha nem is egy túl közeli hozzátartozója hal meg. De én ezek szerint a normálistól meglehetősen távol vagyok. Ez már számtalanszor megfogalmazódott bennem. Bánnom kéne? Nem, nem hiszem.
Természetesen nagyon sajnálom a dolgot, meg minden. De nem magam miatt. Talán magam miatt azért nem sajnálom, mert én a halált egyáltalán nem egy negatív dologként fogom fel. Sokkal inkább egy változásként, amely talán számunkra rossz, hiszen elveszítünk valakit. De ilyekor az emberek csak és kizárólag saját magukat sajnálják. Ki gondol bele annak a helyzetébe, aki meghalt? Talán most sokan furán néznének, de engem borzasztóan érdekel, vajon mit érezhet ilyenkor valaki... mi lehet a halál után? Pokolban és mennyben nem hiszek. Tény és való, hogy a reinkarnáció híve vagyok, de abban is benne van a két világi élet (én legalábbis így hívom) közötti fázis, az a bizonyos "halál utáni élet". Könnyen meglehet, sőt, szerintem biztos, hogy ilyenkor az illető az életében elkövetett cselekedetek függvényében... érez. Ha egész életedben csak hibás dolgokat követtél el, ugyanezt "kapod vissza", szenvedés formájában. Ezt hívhatják egyesek pokolnak. Ha viszont jó ember voltál, elégedettséget érzel, és így tovább. Vannak ennek különböző fázisai, most nem kezdek el róluk órát tartani, elég, ha én tudom, miről beszélek. xD Szóval, visszatérve a lényegre, ha most belegondolunk, lehet, hogy az illető a halála után tegyük fel, pár órával már meg is született egy teljesen más helyen, teljesen már országban, teljesen más családban. Ahogy ő ezt kiválasztotta. Érdekes, nem? Na persze csakis azoknak, akik hisznek ebben. *jelentkezik* ^^
Asszem, rendesen belecsöppentem a halál-témába. Tudnám is még vesézgetni míg a világ s két nap, de nem akarom.
Visszatérve az elejére, a magam részéről egyáltalán nem érzek... mit is? Veszteséget? Nem, azt azért érzek, de... nem fáj. Néha ilyenkor elszörnyedek, hogy "úristen, egy kő lennék?", de aztán megnyugtatom magam, hogy nem. Egyszerűen én ilyen más vagyok. Ez van.
Viszont a többiek... hát, a nővérem hasonló állásponton van, mint én. Ő a nem hivatalos ikertestvérem, így érthető a dolog. (:P) Viszont ha már az ember a mostohaanyját is sírni látja, az azért mégsem jó érzés. Na meg apa... érte aggódom. Nagyon. Nem tudom miért, de néha úgy érzem, mintha én lennék a szülő, ő meg a gyerek. Na nem a viselkedés miatt, csak úgy, hogy egyszerűen féltem őt. Ez normális? xD Na jó, nálam már ne is beszéljünk normálisról. xD Szóval ha mást nem is, őt nagyon sajnálom. :(
Szóval a lényeg a lényeg, rettentően ideges lettem a tudatra, hogy még ott kell Pesten dekkoljak másfél napot. Ráadásul a tudat, hogy most, hogy ismét suliváltás van, már az első három alkalomról lemaradnék, amikor összeeresztik az újoncokat... (vagyis minket xD) Váltottam már sulit életemben, nem akarok megint úgy belépni, hogy be vagyok jelentve, mint "még egy lány, aki később jön ezért és ezért".
De! Most mégis itthon (Kőszegen) ülök, hála az... anyámnak, ugyanis szépen elrendezte a dolgokat. Az utolsó pillanatban mégis fölültem a vonatra, holnap eljutok az évnyitóra, aztán utána megyünk Romániába. Így csak az első sulinapról maradok le, de legalább már tudni fogom, kik várnak rám! xD
Szörnyű, nem? Ilyenkor is csak teljesen más dolgokra tudok koncentrálni. Néha kiborulok magamtól. De azért sem fogok magamra parancsolni, hogy "igenis te most gyászolni fogsz, mert én azt mondtam". Miért kéne? Sajnáljam magamat? Ő már úgyis más helyen van. Jó dolga van, remélhetőleg. *lekopogja* Mit kell sajnálkozni?
Na most már abbahagyom, mert már fáradt vagyok ettől a témától. Így is regényt írtam. Nem érdekel. Nem fogom befejezni. Nincsenek megszabva a karakterek. Annyit írhatok, amennyit akarok. És előre elmondom, kibaszottul sokat akarok írni. És mielőtt kérdeznétek, igen, rohadt jól esik káromkodni. xD
Megvettem a Battle Royale-t!!!!! :D Nem is tudom már, mióta nyáladzom arra a könyvre. Régóta, az tuti. És ma délelőtt pedig a budaörsi Tesco könyvesboltjában mit látnak szemeim? *.* Azt a gyönyörűséges fekete-fehér-vörös, jól ismert borítót. Úgy, de úgy örültem neki! xD Nem volt nálam pénz, de a tesómnál szerencsére igen. Szeretlek, Lilla. ^^ És naná, hogy Budaörsön találtuk meg, hol máshol? Az én drága szívem csücskében xD *meghatottságtól könnyes szemekkel pislog* Régen voltam ott. Most erről a könyvről is az a város fog az eszembe jutni... vagy fordítva.
Először egyébként az Interjú a vámpírral után kutattunk (bár már olvastam, de az csak kölcsönbe volt adva), az sajna csak egy hét múlva lesz, de találtunk Lestat, a vámpír-t. Jó szokásomhoz híven beleolvastam az elejébe, és azt hittem, meghalok a röhögéstől. Lestat, mint rockzenész. xD Egyem meg. Amikor meg már elkezdett az MTV-ről beszélni, komolyan be kellett fognom a szám, nehogy elkezdjek vihogni. xD Meg kell venni azt a könyvet. Muszáj. Szép sorjában az összes Anne Rice könyv a tulajdonomba fog kerülni, erre a nyakamat teszem. :P
Na de most nem Anne Rice-ról van szó, hanem Takami Koushun-ról, és az ő csodálatos kis könyvecskéjéről. Szelíd kis esti mese, gyerekek. ^^ Mestermű. Ugyan eddig csak az első pár fejezetig jutottam el, de már biztosan állíthatom. Pont nekem való ez a tömény brutalitás. xD És egyszer írok belőle egy fan fictiont. Nem biztos, de lehet. Milyen jó lenne már! Úú, az tényleg durva lesz. Bár nem tudom ki lenne képes elolvasni ugyanezeket, csak éppen úgy, hogy teszem azt, az ő "dárga kicsi Frenkibabájával" történik... hah. Azért is. Én képes vagyok. Legalább kiélhetem a szadista hajlamaimat. Tudniillik abba a csoportba tartozom, akinek az bőségesen megadatott. xD
Majd ha kiolvasom az egész Battle Royale-t, akkor írni fogok róla egy komplett elemzést. xD Egyenlőre csak azt írhatom, hogy eszméletlen jó. Egyedül az idegesít, hogy "magyarosítva" írják le a neveket. Hogy néz ki már az, hogy Takigucsi Júicsiró? xD Írják le angolul, vagy mit tudom én... de ez?! Takami Kósun. Még az író nevét is így írják. Az Koushun, ember! Az azért egy kicsit... olvashatóbb lenne. Szerintem.
No nem baj, ez legyen a legnagyobb probléma.
Amúgy a könyv élőben sokkal jobban néz ki. De így se rossz. ^^
Az pedig biztos, hogy a következő design a blogomon BR-es lesz.
Holnap pedig évnyitó. Holnapután temetés. Utána első sulinap. Lesz miről írnom legközelebb, mire a géphez jutok.
És most per pillanat felváltva megy a fejemben a Dead!, és a Placebo One of a Kind című száma. xD
És ne feledje senki, van rosszabb az iskolánál! ^^
Legalábbis én így vagyok vele. Semmit sem érzek az égvilágon. Mármint... azzal kapcsolatban, amivel kéne.
Tegnap még úgy volt, hogy ma délelőtt jövök haza vonattal, mint általában. De ma reggel meg arra ébredtem, hogy apa bejön a tesómmal közös szobánkba, és közli a nővéremmel, hogy meghalt a nagypapánk. Sajnos nem ért váratlanul a dolog, így már meg is volt beszélve, hogy én maradok Pesten, holnap délután pedig megyünk föl mindannyian Erdélybe a nagyszüleimhez a temetésre meg az egyéb dolgokra.
Ez mellékesen még azt is jelenti, hogy lemaradok a holnapi évnyitóról, és az első két napról a gimiben.
Ha valaki most olvassa ezt, azt gondolhatja, szörnyen érzem/éreztem magam. De tudjátok mit? Nem éreztem semmit. Most sem érzek.
Helyesbítek; éreztem. Ideges lettem, rohadtul ideges, a suli miatt. Az igazat megvallva nem volt az a hű de szoros kapcsolatunk az apai nagyapámmal, így valahogy nem érintett olyan mélyen a dolog. Tudom, normál ember (legalábbis a többség) még akkor is könnyekre fakadna, ha nem is egy túl közeli hozzátartozója hal meg. De én ezek szerint a normálistól meglehetősen távol vagyok. Ez már számtalanszor megfogalmazódott bennem. Bánnom kéne? Nem, nem hiszem.
Természetesen nagyon sajnálom a dolgot, meg minden. De nem magam miatt. Talán magam miatt azért nem sajnálom, mert én a halált egyáltalán nem egy negatív dologként fogom fel. Sokkal inkább egy változásként, amely talán számunkra rossz, hiszen elveszítünk valakit. De ilyekor az emberek csak és kizárólag saját magukat sajnálják. Ki gondol bele annak a helyzetébe, aki meghalt? Talán most sokan furán néznének, de engem borzasztóan érdekel, vajon mit érezhet ilyenkor valaki... mi lehet a halál után? Pokolban és mennyben nem hiszek. Tény és való, hogy a reinkarnáció híve vagyok, de abban is benne van a két világi élet (én legalábbis így hívom) közötti fázis, az a bizonyos "halál utáni élet". Könnyen meglehet, sőt, szerintem biztos, hogy ilyenkor az illető az életében elkövetett cselekedetek függvényében... érez. Ha egész életedben csak hibás dolgokat követtél el, ugyanezt "kapod vissza", szenvedés formájában. Ezt hívhatják egyesek pokolnak. Ha viszont jó ember voltál, elégedettséget érzel, és így tovább. Vannak ennek különböző fázisai, most nem kezdek el róluk órát tartani, elég, ha én tudom, miről beszélek. xD Szóval, visszatérve a lényegre, ha most belegondolunk, lehet, hogy az illető a halála után tegyük fel, pár órával már meg is született egy teljesen más helyen, teljesen már országban, teljesen más családban. Ahogy ő ezt kiválasztotta. Érdekes, nem? Na persze csakis azoknak, akik hisznek ebben. *jelentkezik* ^^
Asszem, rendesen belecsöppentem a halál-témába. Tudnám is még vesézgetni míg a világ s két nap, de nem akarom.
Visszatérve az elejére, a magam részéről egyáltalán nem érzek... mit is? Veszteséget? Nem, azt azért érzek, de... nem fáj. Néha ilyenkor elszörnyedek, hogy "úristen, egy kő lennék?", de aztán megnyugtatom magam, hogy nem. Egyszerűen én ilyen más vagyok. Ez van.
Viszont a többiek... hát, a nővérem hasonló állásponton van, mint én. Ő a nem hivatalos ikertestvérem, így érthető a dolog. (:P) Viszont ha már az ember a mostohaanyját is sírni látja, az azért mégsem jó érzés. Na meg apa... érte aggódom. Nagyon. Nem tudom miért, de néha úgy érzem, mintha én lennék a szülő, ő meg a gyerek. Na nem a viselkedés miatt, csak úgy, hogy egyszerűen féltem őt. Ez normális? xD Na jó, nálam már ne is beszéljünk normálisról. xD Szóval ha mást nem is, őt nagyon sajnálom. :(
Szóval a lényeg a lényeg, rettentően ideges lettem a tudatra, hogy még ott kell Pesten dekkoljak másfél napot. Ráadásul a tudat, hogy most, hogy ismét suliváltás van, már az első három alkalomról lemaradnék, amikor összeeresztik az újoncokat... (vagyis minket xD) Váltottam már sulit életemben, nem akarok megint úgy belépni, hogy be vagyok jelentve, mint "még egy lány, aki később jön ezért és ezért".
De! Most mégis itthon (Kőszegen) ülök, hála az... anyámnak, ugyanis szépen elrendezte a dolgokat. Az utolsó pillanatban mégis fölültem a vonatra, holnap eljutok az évnyitóra, aztán utána megyünk Romániába. Így csak az első sulinapról maradok le, de legalább már tudni fogom, kik várnak rám! xD
Szörnyű, nem? Ilyenkor is csak teljesen más dolgokra tudok koncentrálni. Néha kiborulok magamtól. De azért sem fogok magamra parancsolni, hogy "igenis te most gyászolni fogsz, mert én azt mondtam". Miért kéne? Sajnáljam magamat? Ő már úgyis más helyen van. Jó dolga van, remélhetőleg. *lekopogja* Mit kell sajnálkozni?
Na most már abbahagyom, mert már fáradt vagyok ettől a témától. Így is regényt írtam. Nem érdekel. Nem fogom befejezni. Nincsenek megszabva a karakterek. Annyit írhatok, amennyit akarok. És előre elmondom, kibaszottul sokat akarok írni. És mielőtt kérdeznétek, igen, rohadt jól esik káromkodni. xD
Megvettem a Battle Royale-t!!!!! :D Nem is tudom már, mióta nyáladzom arra a könyvre. Régóta, az tuti. És ma délelőtt pedig a budaörsi Tesco könyvesboltjában mit látnak szemeim? *.* Azt a gyönyörűséges fekete-fehér-vörös, jól ismert borítót. Úgy, de úgy örültem neki! xD Nem volt nálam pénz, de a tesómnál szerencsére igen. Szeretlek, Lilla. ^^ És naná, hogy Budaörsön találtuk meg, hol máshol? Az én drága szívem csücskében xD *meghatottságtól könnyes szemekkel pislog* Régen voltam ott. Most erről a könyvről is az a város fog az eszembe jutni... vagy fordítva.
Először egyébként az Interjú a vámpírral után kutattunk (bár már olvastam, de az csak kölcsönbe volt adva), az sajna csak egy hét múlva lesz, de találtunk Lestat, a vámpír-t. Jó szokásomhoz híven beleolvastam az elejébe, és azt hittem, meghalok a röhögéstől. Lestat, mint rockzenész. xD Egyem meg. Amikor meg már elkezdett az MTV-ről beszélni, komolyan be kellett fognom a szám, nehogy elkezdjek vihogni. xD Meg kell venni azt a könyvet. Muszáj. Szép sorjában az összes Anne Rice könyv a tulajdonomba fog kerülni, erre a nyakamat teszem. :P
Na de most nem Anne Rice-ról van szó, hanem Takami Koushun-ról, és az ő csodálatos kis könyvecskéjéről. Szelíd kis esti mese, gyerekek. ^^ Mestermű. Ugyan eddig csak az első pár fejezetig jutottam el, de már biztosan állíthatom. Pont nekem való ez a tömény brutalitás. xD És egyszer írok belőle egy fan fictiont. Nem biztos, de lehet. Milyen jó lenne már! Úú, az tényleg durva lesz. Bár nem tudom ki lenne képes elolvasni ugyanezeket, csak éppen úgy, hogy teszem azt, az ő "dárga kicsi Frenkibabájával" történik... hah. Azért is. Én képes vagyok. Legalább kiélhetem a szadista hajlamaimat. Tudniillik abba a csoportba tartozom, akinek az bőségesen megadatott. xD
Majd ha kiolvasom az egész Battle Royale-t, akkor írni fogok róla egy komplett elemzést. xD Egyenlőre csak azt írhatom, hogy eszméletlen jó. Egyedül az idegesít, hogy "magyarosítva" írják le a neveket. Hogy néz ki már az, hogy Takigucsi Júicsiró? xD Írják le angolul, vagy mit tudom én... de ez?! Takami Kósun. Még az író nevét is így írják. Az Koushun, ember! Az azért egy kicsit... olvashatóbb lenne. Szerintem.No nem baj, ez legyen a legnagyobb probléma.
Amúgy a könyv élőben sokkal jobban néz ki. De így se rossz. ^^
Az pedig biztos, hogy a következő design a blogomon BR-es lesz.
Holnap pedig évnyitó. Holnapután temetés. Utána első sulinap. Lesz miről írnom legközelebb, mire a géphez jutok.
És most per pillanat felváltva megy a fejemben a Dead!, és a Placebo One of a Kind című száma. xD
És ne feledje senki, van rosszabb az iskolánál! ^^
