Ez is eljött... kiolvastam a Battle Royale-t. Már tegnap este. Kár. Még úgy olvastam volna hetekig. xD
Fura, mert az ember azt hinné, hogy egy több mint 700 oldalas könyvet baromi hosszú idő alatt olvas ki. Súlyos tévedés. Már azt kívánom, bár olvastam volna lassabban, és akkor talán még most se lenne vége. xD Ebből a szempontból bánom, más szempontból viszont teljesen odáig vagyok érte. Rég nem fogott meg ennyire egy könyv, mint ez most. Most már le se tagadhatom, hogy a kedvencem lett. :D
Amikor még az elején elmeséltem Lillának, hogy miről is szól valójában, ő csak hüledezett, hogy "úristen, ez milyen beteg", meg hogy mégis mi ennek az értelme. Akkor még én sem tudtam pontosan megfogalmazni. Most már értem. Igen, az oké, hogy az eddigi legbetegebb történet, amit olvastam, és lényegében 738 oldalnyi brutalitásból áll, de tagadhatatlanul zseniális. ^^
Kezdjük csak ott, hogy ki képes ilyet kitalálni, hogy negyvenkét középiskolást kiszalajtanak egy lakatlan szigetre, ahol gyakorlatilag az a feladatuk, hogy megöljék egymást, és a végén egyetlen túlélő maradhat? Elsőre persze az ember csak les egyet, és hápog, hogy hogyan lehet ilyet megírni... mármint a többség. Engem speciel azonnal megfogott. xD Nem is bántam meg.
Maga a történet, meg az egész megfogalmazása is eszméletlen. Amikor az egyes szereplők szemszögéből írja le, az tényleg olyan, mintha egy 15 éves gondolatait olvasnánk, telis-tele fekete humorral és iróniával.
15 éves... most gondoljatok bele. Még gyerek. (höhö, annyi mint én. xD) Például ha most elképzelném, hogy idén az osztályom bekerülne a Programba, hát... nem kicsit ijesztő. Az ember ilyenkor még alig tapasztalt valamit a világból - vannak persze kivételek -, és már arra ébred, hogy le kell mészárolnia a saját osztálytársait határos időn belül.
És itt a lényeg. Osztálytársak, tehát mindenki ismer mindenkit - elméletileg. De amikor közlik velük, hogy meg kell ölniük egymást, rögtön mindenki gyanakodni kezd a másikra, még akkor is, ha tudják, hogy senki sem akar részt venni a "játékban". Ilyenkor döbben rá az ember, hogy hiába járnak egy helyre évek óta, mégsem tudnak a másikról semmit. Jó esetben van egy-két legjobb barát, de abban a helyzetben még bennük sem bízhatnak teljesen. Természetesen senki sem akar játszani, de mindenki fél, hogy a másik vajon belemegy-e ebbe az őrületbe. És ha egyszer csak összetalálkoznak a sziget bármely pontján, nem azért ölik meg egymást, mert győzni akarnak, hanem mert félnek, hogy különben a másik teszi meg velük ugyanezt.
Ez amolyan harc a túlélési ösztönnel, legalábbis én így fogalmaznám meg összességében a könyv mondandóját. xD
Na meg eszébe juttatja az embernek, tényleg milyen nehéz megbízni a másikban. Lehet, hogy valaki a legjobb barátod, végig ott van melletted, és mégis az utolsó pillanatban hátbaszúr. Olyan is megesett ott, hogy az osztály legzüllöttebb tagjai belementek a játékba, és szabályszerű gyilkológépek lettek belőlük. Volt, aki megőrült, és azért ölte sorra az embereket. Ugye, milyen biztatóan hangzik? xD
Na nem kell ám azt hinni, hogy itt főleg a gyilkoláson van a hangsúly... tény és való, az író jó részletesen leírja az összes diák halálát, rengeteg vérrel és egyébbel fűszerezve, dehát nem hiába van kinn a +18-as karika a könyv borítóján. :P
Sokkal inkább az a lényeg, hogy ki mit érez közben. Nagyon jól bemutatja az egyes személyiségeket, hogy ki hogyan reagál erre a helyzetre, hogyan "él" vele.
Annyi jó karakter van, hogy nem is tudnék választani. xD Persze abszolút kedvencem Súja, mert egyszerűen hihetetlen a személyisége, fiú létére. És még rocker is. :P Annak ellenére, hogy abban a Japánban a rock dekadens zene, szóval be van tiltva. xD
Aztán... ott van még ugye Noriko, és Kavada. Kavada egy zseni. Ezen nincs mit vitatkozni. Amikor kiderült, hogy ő már másodszor van benne a Programban... enyhén szólva leesett az állam. xD Na, őt nagyon sajnáltam a végén. Viszont hihetetlen jó volt, amikor ott vitatkozott Szakamocsival. Tényleg egy zseni. :D
Rajtuk kívül még Szóma Micuko (igen, szegénynek így írják magyarul a nevét, és ha tudnám, hogy van angolul, úgy írnám, dehát sajna nem tudom xD) volt az, aki nagyon megfogott. Na jó, pontosabban fogalmazva a könyvnek szinte a legvégéig az a vélemény élt bennem róla, hogy egy ribanc - mert az is -, de aztán amikor megtudtam az előéletét, rögtön megváltozott a véleményem, és sajnálni kezdtem. De amúgy ő is érdekes személyiség.
Aztáán... Kirijama Kazuo. Az a gyerek beteg. Nem érez semmit, és sorra öli az embereket. -.-'
Mimura Sindzsit is sajnáltam. Oké, hogy egy nőcsábász volt, és az nem tetszett benne, de amúgy bírtam a fejét. xD Szugimura Hirokinak is. És Takako... na igen, őt még nagyon bántam. Az a fight, amit lebonyolított Niida Kazusival, az volt az egyik kedvencem. :D Persze az összes harcról áradozni tudnék, de azért ha lehet, nem számolnék be mind a 42 diák haláláról.
Milyen fura, hogy az ember ilyen vidáman tud mesélni egy ilyen könyvről. Ezt is Lilla mondta, és igaza van. Dehát... ez csak egy kitalált történet.
"Kjóicsi vadállati hangon kezdett üvölteni, mint akinek csak most jutott eszébe. Súja azt hitte, hogy azonnal térdre is esik.
De nem úgy lett. Az osztálytitkár odafutott saját, földre esett karjához. Bal kezével kikapta saját jobb kezéből a fegyvert. Váltófutás, tisztára. Kettő az egyben, nagyszerű. Súja úgy érezte, hogy egy elfuserált horrorfilmet lát. Vagy egy elfuserált horrorregényt.
A francba, ez tényleg nagyon súlyos."
Na most mondjátok, hogy nem beteg. xD
Imádom.
Na most mondjátok, hogy én nem vagyok beteg. xD
Na igen... egy biztos. Ehhez a könyvhöz erős idegzet, és erős gyomor kell. xD Amúgy meg igen értékes biológiai ismereteket tartalmaz, csakhát nem mindenki olvassa szívesen, hogy néz ki egy félig szétlőtt fej. xD Volt egy rész, ahol még én is felszisszentem, pedig én aztán abszolút szemrebbenés nélkül olvasom az ilyesmit... nem tehetek róla. De amikor Tosinori megfojtotta Hironót azzal az övvel, az olyan... blehh volt. :s
Milyen kedves kis dolgokról cseverészek itt egymagamban, és ráadásul jó hosszan. Dehát ezért van a blog, nem? :p
Egy biztos. Ha én ebből fan fictiont írok, abban nem lesz köszönet. xD Szerintem a gyengébb idegzetűeknek kész kínszenvedés lenne végigolvasni, amit én képes vagyok papírra/monitorra vetni. Ez van. Ilyen szadista természettel lettem megáldva. ^^
Bár mondjuk még azt se tudom, mik lesznek a körülmények a ff-ben... na meg hogy úgy egyáltalán kik lesznek még ott. Elvégre nem hagyhatom rá, hogy ott az MCR, és az öt bandatag kikapja a feladatot, hogy csak egy ember maradhat. Na ne már. XD
Mindegy, most nem az MCR-ről van szó, hanem a Battle Royale-ról.
Mindenképp érdemes elolvasni. Van benne tanulság, csak mindenkinek meg kell találnia.
Ezentúl egész máshogy fogok nézni még akár egy konyhai villára is. xD
"Micuko gyorsan lekapcsolra az elemlámpát, és felállt. Letörölte a hülye könnyeket az arcáról (könnyeket aztán bármikor tudott produkálni - ami azt illeti, ez az egyik specialitása), jobb kézzel a sarlót az ablakon beszűrődő holdfénybe tartotta, és lerázta róla a vért. A földre hulló cseppek halk kopogása hallatszott.
[...]
Lenézett Megumi holttestére, és csendesen így szólt:
- Ne haragudj, de én is meg akartalak ölni."
Fura, mert az ember azt hinné, hogy egy több mint 700 oldalas könyvet baromi hosszú idő alatt olvas ki. Súlyos tévedés. Már azt kívánom, bár olvastam volna lassabban, és akkor talán még most se lenne vége. xD Ebből a szempontból bánom, más szempontból viszont teljesen odáig vagyok érte. Rég nem fogott meg ennyire egy könyv, mint ez most. Most már le se tagadhatom, hogy a kedvencem lett. :D
Amikor még az elején elmeséltem Lillának, hogy miről is szól valójában, ő csak hüledezett, hogy "úristen, ez milyen beteg", meg hogy mégis mi ennek az értelme. Akkor még én sem tudtam pontosan megfogalmazni. Most már értem. Igen, az oké, hogy az eddigi legbetegebb történet, amit olvastam, és lényegében 738 oldalnyi brutalitásból áll, de tagadhatatlanul zseniális. ^^
Kezdjük csak ott, hogy ki képes ilyet kitalálni, hogy negyvenkét középiskolást kiszalajtanak egy lakatlan szigetre, ahol gyakorlatilag az a feladatuk, hogy megöljék egymást, és a végén egyetlen túlélő maradhat? Elsőre persze az ember csak les egyet, és hápog, hogy hogyan lehet ilyet megírni... mármint a többség. Engem speciel azonnal megfogott. xD Nem is bántam meg.
Maga a történet, meg az egész megfogalmazása is eszméletlen. Amikor az egyes szereplők szemszögéből írja le, az tényleg olyan, mintha egy 15 éves gondolatait olvasnánk, telis-tele fekete humorral és iróniával.
15 éves... most gondoljatok bele. Még gyerek. (höhö, annyi mint én. xD) Például ha most elképzelném, hogy idén az osztályom bekerülne a Programba, hát... nem kicsit ijesztő. Az ember ilyenkor még alig tapasztalt valamit a világból - vannak persze kivételek -, és már arra ébred, hogy le kell mészárolnia a saját osztálytársait határos időn belül.
És itt a lényeg. Osztálytársak, tehát mindenki ismer mindenkit - elméletileg. De amikor közlik velük, hogy meg kell ölniük egymást, rögtön mindenki gyanakodni kezd a másikra, még akkor is, ha tudják, hogy senki sem akar részt venni a "játékban". Ilyenkor döbben rá az ember, hogy hiába járnak egy helyre évek óta, mégsem tudnak a másikról semmit. Jó esetben van egy-két legjobb barát, de abban a helyzetben még bennük sem bízhatnak teljesen. Természetesen senki sem akar játszani, de mindenki fél, hogy a másik vajon belemegy-e ebbe az őrületbe. És ha egyszer csak összetalálkoznak a sziget bármely pontján, nem azért ölik meg egymást, mert győzni akarnak, hanem mert félnek, hogy különben a másik teszi meg velük ugyanezt.
Ez amolyan harc a túlélési ösztönnel, legalábbis én így fogalmaznám meg összességében a könyv mondandóját. xD
Na meg eszébe juttatja az embernek, tényleg milyen nehéz megbízni a másikban. Lehet, hogy valaki a legjobb barátod, végig ott van melletted, és mégis az utolsó pillanatban hátbaszúr. Olyan is megesett ott, hogy az osztály legzüllöttebb tagjai belementek a játékba, és szabályszerű gyilkológépek lettek belőlük. Volt, aki megőrült, és azért ölte sorra az embereket. Ugye, milyen biztatóan hangzik? xD
Na nem kell ám azt hinni, hogy itt főleg a gyilkoláson van a hangsúly... tény és való, az író jó részletesen leírja az összes diák halálát, rengeteg vérrel és egyébbel fűszerezve, dehát nem hiába van kinn a +18-as karika a könyv borítóján. :P
Sokkal inkább az a lényeg, hogy ki mit érez közben. Nagyon jól bemutatja az egyes személyiségeket, hogy ki hogyan reagál erre a helyzetre, hogyan "él" vele.
Annyi jó karakter van, hogy nem is tudnék választani. xD Persze abszolút kedvencem Súja, mert egyszerűen hihetetlen a személyisége, fiú létére. És még rocker is. :P Annak ellenére, hogy abban a Japánban a rock dekadens zene, szóval be van tiltva. xD
Aztán... ott van még ugye Noriko, és Kavada. Kavada egy zseni. Ezen nincs mit vitatkozni. Amikor kiderült, hogy ő már másodszor van benne a Programban... enyhén szólva leesett az állam. xD Na, őt nagyon sajnáltam a végén. Viszont hihetetlen jó volt, amikor ott vitatkozott Szakamocsival. Tényleg egy zseni. :D
Rajtuk kívül még Szóma Micuko (igen, szegénynek így írják magyarul a nevét, és ha tudnám, hogy van angolul, úgy írnám, dehát sajna nem tudom xD) volt az, aki nagyon megfogott. Na jó, pontosabban fogalmazva a könyvnek szinte a legvégéig az a vélemény élt bennem róla, hogy egy ribanc - mert az is -, de aztán amikor megtudtam az előéletét, rögtön megváltozott a véleményem, és sajnálni kezdtem. De amúgy ő is érdekes személyiség.
Aztáán... Kirijama Kazuo. Az a gyerek beteg. Nem érez semmit, és sorra öli az embereket. -.-'
Mimura Sindzsit is sajnáltam. Oké, hogy egy nőcsábász volt, és az nem tetszett benne, de amúgy bírtam a fejét. xD Szugimura Hirokinak is. És Takako... na igen, őt még nagyon bántam. Az a fight, amit lebonyolított Niida Kazusival, az volt az egyik kedvencem. :D Persze az összes harcról áradozni tudnék, de azért ha lehet, nem számolnék be mind a 42 diák haláláról.
Milyen fura, hogy az ember ilyen vidáman tud mesélni egy ilyen könyvről. Ezt is Lilla mondta, és igaza van. Dehát... ez csak egy kitalált történet.
"Kjóicsi vadállati hangon kezdett üvölteni, mint akinek csak most jutott eszébe. Súja azt hitte, hogy azonnal térdre is esik.
De nem úgy lett. Az osztálytitkár odafutott saját, földre esett karjához. Bal kezével kikapta saját jobb kezéből a fegyvert. Váltófutás, tisztára. Kettő az egyben, nagyszerű. Súja úgy érezte, hogy egy elfuserált horrorfilmet lát. Vagy egy elfuserált horrorregényt.
A francba, ez tényleg nagyon súlyos."
Na most mondjátok, hogy nem beteg. xD
Imádom.
Na most mondjátok, hogy én nem vagyok beteg. xD
Na igen... egy biztos. Ehhez a könyvhöz erős idegzet, és erős gyomor kell. xD Amúgy meg igen értékes biológiai ismereteket tartalmaz, csakhát nem mindenki olvassa szívesen, hogy néz ki egy félig szétlőtt fej. xD Volt egy rész, ahol még én is felszisszentem, pedig én aztán abszolút szemrebbenés nélkül olvasom az ilyesmit... nem tehetek róla. De amikor Tosinori megfojtotta Hironót azzal az övvel, az olyan... blehh volt. :s
Milyen kedves kis dolgokról cseverészek itt egymagamban, és ráadásul jó hosszan. Dehát ezért van a blog, nem? :p
Egy biztos. Ha én ebből fan fictiont írok, abban nem lesz köszönet. xD Szerintem a gyengébb idegzetűeknek kész kínszenvedés lenne végigolvasni, amit én képes vagyok papírra/monitorra vetni. Ez van. Ilyen szadista természettel lettem megáldva. ^^
Bár mondjuk még azt se tudom, mik lesznek a körülmények a ff-ben... na meg hogy úgy egyáltalán kik lesznek még ott. Elvégre nem hagyhatom rá, hogy ott az MCR, és az öt bandatag kikapja a feladatot, hogy csak egy ember maradhat. Na ne már. XD
Mindegy, most nem az MCR-ről van szó, hanem a Battle Royale-ról.
Mindenképp érdemes elolvasni. Van benne tanulság, csak mindenkinek meg kell találnia.
Ezentúl egész máshogy fogok nézni még akár egy konyhai villára is. xD
"Micuko gyorsan lekapcsolra az elemlámpát, és felállt. Letörölte a hülye könnyeket az arcáról (könnyeket aztán bármikor tudott produkálni - ami azt illeti, ez az egyik specialitása), jobb kézzel a sarlót az ablakon beszűrődő holdfénybe tartotta, és lerázta róla a vért. A földre hulló cseppek halk kopogása hallatszott.
[...]
Lenézett Megumi holttestére, és csendesen így szólt:
- Ne haragudj, de én is meg akartalak ölni."
